Пульс · Документы · Венгрия · Суды Венгрии — анонимизированные решения

Федеральный районный суд Будапешта: возмещение ущерба за аннулирование служебного контракта

Fővárosi Ítélőtábla — Kf.700238/2026/11

судебное решение дата не указана 44 576 знаков Персональные данные
Скачать На сайте источника
Действующая редакция. Последнее изменение зафиксировано 2026-11-03.

Fővárosi Ítélőtábla Az ügy száma: 3.Kf.700.238/2026/11. A felperes: felperes (felperes címe) Az alperes: Tudományos és Technológiai Minisztérium (alperes címe) Az alperes képviselője: Dr. Fricz-Molnár Péter kamarai jogtanácsos (cím1) A per tárgya: ellenérték megfizetésével kapcsolatos közszolgálati jogvita A fellebbezést benyújtó fél: felperes 30. sorszám alatt A fellebbezéssel támadott határozat: Szegedi Törvényszék 103.K.700.041/2026/28. számú ítélete

Í t é l e t:

A Fővárosi Törvényszék az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyja.

A fellebbezési illetéket az állam viseli.

Az ítélet ellen fellebbezésnek helye nincs.

I n d o k o l á s A fellebbezés alapjául szolgáló tényállás

[1] A felperes az alperes jogelődjénél (Emberi Erőforrások Minisztériuma) 2018. január 15-től 2019. március 18-ig állt kormányzati szolgálati jogviszonyban, ahol először az alperes jogelődjének főosztály1-én, később annak főosztály2-jén dolgozott stratégiai szakreferensként a kormányzati igazgatásról szóló 2018. évi CXXV. törvény (a továbbiakban: Kit.) 57. § (1) bekezdés a) pont ab) pontja szerinti ügyintézői, vezető-kormánytanácsos, a Kit.1.számú melléklete szerint 2-es besorolású álláshelyen; azt megelőzően 16 napot foglalkoztatták a közigazgatásban. Feladatai közé tartozott - mások mellett - a miniszteri felkészítők írása, előterjesztése, véleményezése; az álláshelye betöltését nem kötötték jogi végzettség, jogi-, illetve közigazgatási szakvizsga, valamint közigazgatási szakmai gyakorlat feltételéhez.

[2] Az alperesi munkáltató az szám1 számú felmentéssel, érdemtelenségre hivatkozással 2019. március 18. napjával megszüntette a felperes kormánytisztviselői jogviszonyát a Kit. 107. § (2) bekezdés a) pontja, valamint a 109. § (2) bekezdés b) pontja alapján; egyúttal azt is rögzítette, hogy a Kit. 117. § (6) bekezdése szerint a jogviszony megszűnésétől számított 3 évig kormányzati szolgálati jogviszonyt nem létesíthet (újraalkalmazási korlátozás).

[3] A felmentés jogellenessége iránti jogorvoslati eljárásban a Fővárosi Törvényszék a 32.K.703.021/2021/9. számú döntéssel a jogellenesség megállapítása folytán kötelezte az alperest 10 havi illetménynek megfelelő átalánykártérítés felperes javára való megfizetésére. A Fővárosi Törvényszék a feleket 2022. május 18-án tájékoztatta az ítélet jogerőre emelkedéséről. A felperes 2019. március 19. és 2022. március 19. között, az újraalkalmazási korlátozás hatálya alatt kormányzati szolgálati jogviszonyt nem létesíthetett.

[4] Ezt követően a felperes 2022. február 27-én közszolgálati panaszt terjesztett elő a Közszolgálati Döntőbizottságnál (a továbbiakban: KDB) a Kit. 117.§ (7) bekezdése alapján, melyben az „eltiltás” 36 hónapjára járó havi 1.500.000 forint figyelembevételével összesen 54.000.000 forint fizetett ellenérték, másodlagosan ugyanezen összegben kártérítés megfizetését kérte. A közszolgálati panaszát a KDB a szám2. iktatószámú határozatával elutasította.

A felperes keresete, az alperes védirata

[5] A felperes többször módosított keresetében az újraalkalmazási korlátozás 2019. március 19-től 2022. március 19-ig terjedő időszakára elsődlegesen 88.609.248 forint, és azután 2022. május 19. napjától járó késedelmi kamat, másodlagosan 54.000.000 forint, és azután 2022. május 19. napjától számított késedelmi kamat megfizetésre kérte az alperes kötelezését fizetett ellenérték jogcímén.

[6] A hónapok számát az újraalkalmazási korlátozás 36 hónapját kitevően jelölte meg; számítása során a legmagasabb illetmény 36-szorosát kérte figyelembe venni; a Kit. 3. § (6) bekezdés c) pontjában meghatározott heti 40 órában foglalkoztatott kormánytisztviselőt tekintette a jogszabályi kritériumnak megfelelő „hasonló álláshelyen foglalkoztatott kormánytisztviselőnek”; nem fogadta el ilyennek a Kit. 57. § (1) bekezdés a) pont aa)-ad) alpontokhoz tartozó álláshelyeken dolgozókat.

[7] Az elsődleges kereseti kérelmében az összes kormányzati szervre kiterjedő újraalkalmazási korlátozás folytán az eltiltás időszaka alatt minden kormányzati igazgatási szervnél, hasonló álláshelyen dolgozók tényleges kifizetései (alapilletmények és további tényleges juttatások) átlagát kérte figyelembe venni. Ennek érdekében csatolta a Központi Statisztikai Hivatal (a továbbiakban: KSH) adatszolgáltatását, amely alapján 2022. májusban a bruttó keresetek, jutalmak, prémiumok, egyéb munkajövedelmek együttes összege alapján a kormánytisztviselők felső 1 %-ának (99. percentilisének) átlagjövedelmét havi 2.461.368 forintban jelölte meg és ennek 36-szorosát kitevő marasztalási összegben (88.609.248 forint) kérte az alperes kötelezését. Másodlagos kereseti kérelmének alapjául az alperes által a parlamenti államtitkárságon foglalkoztatott olyan személy illetményét vette figyelembe, aki a Kit. 3. § (6) bekezdés c) pontja szerinti ügyintézői álláshelyen, havi 1.500.000 forint illetményt kapott az újraalkalmazási korlátozás teljes ideje alatt és ennek 36-szorosával számolt.

[8] Az alperes védiratában a kereset elutasítását, valamint a felperes perköltségben való marasztalását kérte. Utóbb elismerte, hogy ellenérték fizetésére köteles, csupán annak összegszerűségét vitatta, továbbá a felperes által jogalapjában és összegszerűségében elismert, felperessel szemben fennálló követelésére beszámítási kérelmet terjesztett elő a közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvény (a továbbiakban: Kp.) 132. §-a, valamint a Polgári törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 6:49. § - 6:52. § alapján.

Az elsőfokú bíróság megismételt alapeljárásban hozott döntése

[9] Az elsőfokú bíróság – megismételt eljárásban - a beszámításon felül 15.249.855 forint fizetett ellenérték, valamint azután 2025. május 16. napjától járó késedelmi kamata megfizetésére kötelezte az alperest, ezt meghaladóan a keresetet elutasította. Kötelezte továbbá a felperest pernyertességi arány alapján számított, az alperesnek járó 1.299.809 forint perköltség megfizetésére.

[10] A Kit. 117. § (7) bekezdés szerinti ellenérték összegét alperes által csatolt, 2019 márciusától 2022. márciusáig az alperesi jogelődnél, a parlamenti államtitkár irányítása alatt a felperessel egyezően, vezető kormánytanácsos besorolású (2-es besorolás) álláshelyen foglalkoztatott 20 fő átlagolt havi személyi illetménye alapján állapította meg, majd ezt 36-tal szorozva számította ki a peresített időszakra vonatkozó fizetett ellenérték összegét.

A másodfokú bíróság megismételt alapeljárásban hozott döntése

[11] A másodfokú bíróság a 3.Kf.700.208/2025/5. számú végzésével az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárására és új határozat hozatalára utasította. Rögzítette, hogy az elsőfokú bíróság a Kit. 117.§ (6)-(7) bekezdésében meghatározott fizetett ellenérték értelmezése és alkalmazása során helyesen foglalt állást, hogy az nem vethető össze a tanulmányi szerződéssel és a versenytilalmi megállapodással, azok analógia alapján történő alkalmazására nem volt mód. Rögzítette, hogy a Kit. 117. § (7) bekezdésében szabályozott fizetett ellenértékre az érintett akkor válik a jogosulttá, ha a jogviszony érdemtelenségre alapított megszüntetésének (felmentés) jogellenessége megállapítást nyer. Ilyenkor a kormánytisztviselőnek ellentételezés jár, a fizetett ellenértéket pedig a hasonló álláshelyen foglalkoztatott kormánytisztviselő illetménye határozza meg, amit a kormányzati igazgatási szervnek egyösszegben és önkéntesen kell megfizetni. Annak célja tehát a jogellenes felmentés jogkövetkezményeként a törvény erejénél fogva, ex lege beálló 3 éves elhelyezkedési korlátozás anyagi kompenzációja. Hangsúlyozta, hogy a fizetett ellenérték egyfajta szankció, azonban az nem a munkáltató belátásán vagy diszkrécióján múlik, továbbá mérlegelési jogkörén sem alapul, és nem minősül kártérítésnek sem, annak megítélésére a kártérítési szabályok nem alkalmazhatóak.

[12] A bizonyítás érdek körében megállapította, azt, hogy ki minősül hasonló álláshelyen foglalkoztatott kormánytisztviselőnek, és annak milyen összegű illetménye alapján kerül az ellenérték megfizetésre, elsősorban az alperesnek kell megállapítani. E körben rögzítette, hogy az egyes álláshelyen ügyintézőként ellátandó különböző feladatok jellege, illetőleg az álláshely betöltésének eltérő szakmai feltételei éppen a Kit. 57. § (1) bekezdés a) pontba tartozó különböző besorolási kategóriák ismérvei, tehát azáltal kerülhet a kormánytisztviselő az adott besorolású álláshelyre, hogy a feladatokhoz rendelten a munkáltató által meghatározott szakmai feltételeket teljesíti. És miután az alperesi jogelőd főosztály2-jén nem volt további ügyintéző, vezető kormánytanácsos álláshelyen foglalkoztatott kormánytisztviselő, ezért a parlamenti államtitkár irányítása alá tartozó szervezeti egységeknél ilyen besorolású álláshelyen foglalkoztatott kormánytisztviselők illetménye hasonlóként figyelembe vehető.

[13] Az elsőfokú bíróság ítéletét megalapozatlannak találta azon okból kifolyólag, hogy az elsőfokú bíróság ún. jövedelempótló elmaradt illetmény, mint kártérítés vizsgálatát folytatta le, amely a téves anyagi jogi álláspontjából fakadt, és ellenétes a Kit.117. § (7) bekezdés helyes értelmezésével. Hangsúlyozta azt is, hogy mivel a fizetett ellenérték nem azonosítható kártérítésként, így nem lehet kiindulási alap az alperesi jogelőd parlamenti államtitkára által irányított, felperessel megegyező álláshelyen foglalkoztatott összes kormánytisztviselőnek az újraalkalmazási korlátozás 3 évi tényleges illetményének kifizetése, és ebből meghatározott átlag sem. Ehhez hasonlóan téves a felperes által kért KSH adatközlés alapján 2022. évre meghatározott kifizetések felső 1%-ra hivatkozás is. Nem tekinthető hasonló álláshelyen foglalkoztatott kormánytisztviselőnek a törvényszék által is elvetett, 4-es besorolású álláshelyen foglalkoztatott miniszteri főtanácsadó sem, aki a hivatal1-nél dolgozott. Előírta, hogy a hasonló álláshelyen foglalkoztatott kormánytisztviselőével megegyező ellenérték megállapításakor az alperes által megjelölt és igazolt, a felmentéskor a Kit. 57. § (1) bekezdés a) pont ab) pont alapján ugyanazon álláshelyet betöltő kormánytisztviselő illetménye, vagy – több személy esetén – illetményének átlaga, mint számítási alap vizsgálható. Az alperes által így közölt illetményt 36-tal megszorozva állapítható meg az ellenérték helyes összege, amely után a kamatfizetés kezdő napja a felek által sem vitatottan 2022. május 19-től esedékes, azaz a felmentés jogellenességét rögzítő ítélet jogerőre emelkedéséről való tájékoztatásától jár.

Az elsőfokú bíróság ítélete

[14] Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperest – az alperes által beszámítani kért ellenkövetelések figyelembevételével - 11.544.070 forint ellenérték megfizetésére kötelezte, ezt meghaladóan a keresetet elutasította. Rögzítette, hogy a megelőző eljárásokban hozott felsőbírósági döntéseket az ítélete meghozatala során kötelező erővel kellett figyelembe vennie. E körben elvégezte a munkajogban ismert hasonló jogintézménynek (versenytilalmi megállapodás) a Kit. 117. § (6) bekezdésében szabályozott újraalkalmazási korlátozással való összevetését, melynek eredményeként azt állapította meg, hogy a jogintézmények közötti különbségek olyan szinten dominánsak, hogy a Munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 228. § (1) bekezdésében szabályozott versenytilalmi megállapodásra vonatkozó rendelkezések analógia útján nem alkalmazhatók. Megállapította, hogy a fizetett ellenérték egy szorzat, amely a hasonló álláshelyen foglalkoztatott kormánytisztviselő(k) havi, fizetett illetményének (vagy illetmények átlagának) szorzata az újraalkalmazási korlátozás idejével, annak hónapja számával. E körben – az ítélőtábla végzésére hivatkozással – hangsúlyozta azt is, hogy az ellenérték megállapításakor az alperes által megjelölt és igazolt, a felmentéskor a Kit. 57. § (1) bekezdés a) pont ab) alpontja alapján ugyanazon besorolású álláshelyet betöltő kormánytisztviselő illetménye vizsgálható számítási alapként. Ezt figyelembevéve egy egyszeri ellenértéket kell megállapítani, ami nem azonos azzal a jövedelemmel, amitől a tilalom ideje alatt a felperes elesett. Az alperes a fenti kritériumoknak megfelelő vezető-kormánytanácsos álláshelyen 3 kormánytisztviselőt jelölt meg. Az álláshely értelmezése kapcsán megállapította, hogy az a besorolási kategóriától nem függetleníthető. Ez következik a kormányzati igazgatási létszámgazdálkodásról, valamint a kormányzati igazgatási szerveket és azok foglalkoztatottjait érintő egyes személyügyi kérdésekről szóló 88/2019. (IV. 23.) Korm. rendelet (a továbbiakban: 88/2019. Korm. rendelet) 20. § (3) bekezdéséből (helyesen: 20. §-ból), valamint a Kit. 57. § (1) bekezdéséből. A felperes a Kit. 57. § (1) bekezdés a) pont ab) alpontja alapján 2-es kategóriájú, ügyintézői álláshelyet töltött be, melynek szakmai kritériumait a munkáltatói jogkört gyakorlója volt jogosult meghatározni. Az egyes álláshelyeket, azok betöltésének feltételeit a szerv által ellátandó feladatok determinálták, azok az alperes egyes szervezet egységeitől nem voltak elválaszthatók, az a munkáltató szervezeti felépítéséhez kötődött. Erre tekintettel a hasonló álláshelyen foglalkoztatott kormánytisztviselőnek azt lehetett tekinteni, aki a felperes felmentésekor az alperes ugyanazon szervezeti egységénél került foglalkoztatásra, mint a felperes, és a Kit. besorolási kategóriái is irányadóak. Az alperes megjelölte és hitelt érdemlően igazolta, hogy a felmentés időpontjában kik voltak és milyen illetménnyel az alperesnél azonos álláshelyen foglalkoztatva, mely bizonyítékot az ítélkezése alapjául elfogadta. A felperes által hivatkozott 4-es besorolású álláshelyen foglalkoztatott személy azért nem volt figyelembe vehető, mert az vezető-kormányfőtanácsos besorolásnak minősült. Az alperes által megjelölt referenciaszemélyekkel szembeni ellenbizonyítás pedig nem irányulhatott olyan szempontok szerinti vizsgálatra, mely a Kit. 117. § (7) bekezdésében foglaltaknak nem felel meg. Nem osztotta a bíróság azt a felperesi álláspontot sem, hogy az ellenérték számításánál a kifizetéskori (2022. május) illetményt kellene alapul venni, az a Kit. 117. § (6)-(7) bekezdéséből nem levezethető. A kamatfizetés kezdő időpontját a fizetési kötelezettség fennállásától (2022. május 19. napja) állapította meg. A beszámítási kérelemmel kapcsolatban rögzítette, hogy azokat a felperes a perben nem ellenezte, azt mind összegében, mind a kamatok kezdő időpontja tekintetében elfogadta. A perköltség összegét az eredeti (felemelt) kereseti kérelemben megjelölt követelés alapján, az így megállapított pernyertesség-pervesztesség arányában határozta meg.

A fellebbezés és az ellenkérelem

[15] A felperes fellebbezésében elsődlegesen az elsőfokú eljárás lényeges szabályainak megsértése miatt az elsőfokú döntés hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását, másodlagosan annak megváltoztatását és az alperesnek 54.000.000 forint ellenérték, annak 2022. május 19. napjától számított kamatai, valamint első és másodfokú perköltség megfizetésére kötelezését, harmadlagosan az elsőfokú döntés perköltségről szóló rendelkezésének a megváltoztatását és annak a tárgyalás berekesztésekor fennálló 54.000.000 forint kereseti követelés figyelembevételével történő megállapítását kérte. Jogszabálysértésként az Alaptörvény XV. cikk (1)-(2) bekezdésére, XXVIII. cikk (1) és (7) bekezdésére, 28. cikkére, a Kit. 117. § (7) bekezdésére, az Mt. 12. §-ára, a Ptk. 6: 48, § (1) bekezdésére, a Pp. 170. § (2) bekezdés c) és e) pontjára, 83. § (2)-(4) bekezdésére, 224.§ (3) bekezdésére, 265. § (1)-(3) bekezdésére, 269. § (1) bekezdés d) pontjára és (3)-(4) bekezdésére, 320. § (1) bekezdésére, 325. § (1) bekezdés f) pontjára, 327. §-ára, a Kp. 3.§ (1) és (3) bekezdésére, 43. § (1)-(2) bekezdésére, 79. § (2) bekezdésére és 110. § (2) és (3) bekezdésére hivatkozott. Emellett több alkotmánybírósági és kúriai döntést is megjelölt. Sérelmezte, hogy a megismételt eljárásban az ítélőtábla másodfokú döntése nyomán a saját kereseti követelése összegszerűsége tekintetében csak ellenbizonyításra szorítkozhatott; a hasonló álláshelyű kormánytisztviselőkre vonatkozó adatokhoz nem férhetett hozzá; a MÁK megkeresésére vonatkozó indítványát a bíróság nem teljesítette, és a hasonló helyzetben lévő érintettek közvetlen adatkérési megkeresését is elutasította. Az alperes által önállóan és egyoldalúan kiválasztott három személy megfelelőségét csak a funkcionális hasonlóságot kizáró keretrendszerben kifogásolhatta. A 2026. március 24. napján tartott tárgyaláson az alperes által korábban anonimizált formában csatolt, de az alperesi képviselő által a laptopján, anonimizálatlan formában a bíróságnak bemutatott okiratokat nem láthatta, azok hitelességéről nem nyilatkozhatott. Bizonyítási jogának ilyen módon történő kizárása alaptörvény-ellenes, és a „csak ellenbizonyításra” szűkítő bírósági jogértelmezés sérti a Kp. 79. § (2) bekezdését. Emellett a Fővárosi Ítélőtábla megelőző eljárásokban hozott végzései ellentmondásosak. A 3.Kf.700.316/2023/4. számú végzés a jogintézmény természetén alapuló, míg a 3.Kf.700.208/2025/5. számú végzés mechanikus, formális, besorolásazonosság-központú értelmezést és vizsgálatot írt elő. Ezért az egyik vizsgálni rendelte a munkajogi analógia fennálltát (munkakör azonosságot), míg a másik ennek vizsgálatát kizárta. A kezdő időpontot, mint referenciaidőpontot is eltérően jelölték meg, mely a kereseti követelés összegét befolyásolta. Az elsőfokú bíróság tévesen értelmezte a Kit. 117. § (7) bekezdését is, mely az álláshelyek tartalmi hasonlóságát fogalmazza meg, amit a munkajogi analógia is alátámaszt. A fizetett ellenérték meghatározást is tévesen értelmezi, mert az valamennyi ténylegesen kifizetett pénzbeli javadalmazást magában foglal, nem pusztán az alapilletményt. A perben megjelölte azt a személyt (kabinet tanácsadó), aki vele hasonló feladatkört látott el (jogszabály-előkészítés, döntés-előkészítés, parlamenti ügyek kezelése, jogi véleményezés), és 2022. márciusáig volt folyamatosan foglalkoztatva bruttó 1.500.000 illetményért. Ezt a személyt az elsőfokú bíróság azonban mechanikusan, kizárólag a besorolási kategória eltérésre hivatkozással zárta ki. Ezzel szemben az alperes által megjelölt 3 személy nem alkalmas referenciának, mert a vonatkozásukban csatolt kinevezési okiratok nem tartalmazzák a folyamatos, tárgyidőszakot lefedő foglalkoztatást, azt, hogy ténylegesen ezen időszakban javadalmazásban részesültek az alperestől, erre vonatkozó okirat nem került bemutatásra. Téves az ítélet azon megállapítása is, miszerint nem az ellenértékre való jogosultságról való tudomásszerzés időpontja (2022. május) lenne az irányadó a fizetett ellenérték meghatározásánál. A csatolt alperesi okiratok nem feleltek meg a Pp. 327. §-ában írt feltételeknek, azok nem minősültek teljes bizonyító erejű okiratnak, hitelesítésük nem megfelelő. Az okiratok laptopon történő bemutatása pedig sérti a Pp. 320. § (1) bekezdését, azt nem láthatta, ami ellentétes a kontradiktórius eljárás elvével is. A Pp. 269. § (1) bekezdése alapján jogsértő bizonyítási eszköz vonatkozásában 2026. március 27. napján benyújtott, majd a 2026. április 7. napján előterjesztett megerősítő beadványában tett kifogásait érdemben a bíróság nem vizsgálta, amely lényeges eljárási szabálysértés. A bíróságnak a beadványokra tekintettel a Pp. 224. § (3) bekezdése alapján a berekesztett tárgyalás újbóli megnyitása felől kellett volna intézkednie. A perköltség számítására vonatkozó döntés is megalapozatlan, mivel azt a bíróság a 88.609.248 forint marasztalási összegben előterjesztett kereseti kérelme alapján állapította meg, mely kereseti kérelmétől a perben elállt, kereseti kérelmét 54.000.000 forintra leszállította, ezáltal a pernyertességi arányát 25%-ban kellett volna megállapítani, és a perköltség összegét is ehhez kellett volna igazítania. Erre figyelemmel kérte a perköltség mérséklését. Hivatkozott e körben a Pp. 83. § (4) bekezdésének alkalmazhatóságára, miszerint akadályoztatása miatt nem férhetett hozzá a követelése pontos összegszerűségének megállapításához szükséges adatokhoz. Ezt meghaladóan az alperesnél, mint költségvetési szervnél a képviselettel járó költség jóval alacsonyabb annál, mintha a perben ügyvéd járt volna el. Az alperesi jogtanácsos az alperes munkavállalója, aki a perképviseletért külön munkadíjban nem részesül. A beszámítás tekintetében még - a határozathirdetésre elhalasztott - ítélethirdetést megelőzően olyan nyilatkozatot tett, amelyben a beszámítást csak részben ismerte el, és a Kúria Kfv.VII.45.077/2023/10. számú végzése alapján követelt 1.525.00 forint beszámítását teljes egészében vitatta, valamint a Szegedi Törvényszék 2.Pf.20.193/2024/9. számú jogerős másodfokú ítéletből csak a tőkekövetelés összegét ismerte el, azt meghaladóan sem a késedelmi kamatfizetést, sem a perköltséget nem fogadta el a beszámítás alapjául. Ezáltal a marasztalási összeg számítása sem helytálló, azt 14.662.070 forintban kérte megállapítani. Indítványozta közvetítői eljárás lefolytatását, valamint bizonyítás körében a MÁK megkeresését a felperessel funkcionálisan hasonló álláshelyen foglalkoztatott személyek 2019. március és 2022. március közötti illetményadatainak beszerzése iránt, illetve az általa megjelölt referenciaszemély álláshelyi besorolási dokumentumainak a beszerzését. Továbbra is vitatta, hogy az alperes által csatolt anonimizált okiratok megfeleltek a teljes bizonyító erejű okirat kritériumainak.

[16] Az alperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását, és a felperesnek a másodfokú eljárásban felmerült költségekben történő marasztalását kérte. Az elsőfokú bíróság az ítélőtábla végzésének megfelelően, az ott meghatározottak szerint folytatta le az eljárását. Észrevételezte, hogy a felperes több esetben nem is az elsőfokú ítéletet, hanem az ítélőtábla megelőző másodfokú eljárásában született döntését támadta. Az alperes által csatolt anonimizált okiratokat a felperes mind a KDB eljárása, mind a peres eljárás során megismerhette, a fegyveregyenlőség elve ezáltal nem sérült. A bíróság az okiratokat hitelt érdemlőnek fogadta el. A beszámítás kapcsán a felperes a korábbi elismerő nyilatkozatát kívánja utóbb visszavonni oly módon, hogy – jogi érvek helyett - méltatlan politikai érveket próbál felhozni. Ezzel szemben a felperes a beszámításhoz az elsőfokú eljárásban kifejezetten hozzájárult.

A másodfokú bíróság döntése és annak jogi indokai

[17] A fellebbezés nem alapos.

[18] A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Kp. 108. § (1) bekezdésében foglaltak alapján a fellebbezés és a fellebbezési ellenkérelem keretei között bírálta felül. Vizsgálta továbbá a másodfokú bíróság azt is, hogy az elsőfokú bíróság a megismételt eljárása során a korábban adott iránymutatásnak megfelelően járt-e el, döntése ezen előírásoknak megfelelt-e.

[19] A másodfokú bíróság csupán rögzíti, hogy az alperes mind a felperessel való egyeztetéstől, mind a közvetítői eljárástól elzárkózott, így ezen perjogi eszközök alkalmazására nem volt lehetőség.

[20] A felperes fellebbezésében eljárásjogi és anyagi jogszabálysértéseket is állított, melyek közül a másodfokú bíróság elsődlegesen az eljárásjogi jogszabálysértéseket vizsgálta tekintettel arra, hogy amennyiben megállapítható, hogy a felperes az állított jogszabálysértésekre megalapozottan hivatkozott, úgy az az elsőfokú döntés hatályon kívül helyezését önmagában megalapozhatja.

[21] A felperes sérelmezte, hogy a bizonyítási eljárás során a bizonyítási jogában korlátozva volt, a bíróság a bizonyítási indítványait nem teljesítette, a MÁK peren kívüli adatkérését rendszerszinten elutasította. A Kp. 71. § (3) bekezdése alapján alkalmazandó Pp. 237. § (1) és (3) bekezdése alapján az elsőfokú bíróság a 2026. február 17. napján tartott tárgyaláson anyagi pervezetés körében tájékoztatást adott a Fővárosi Ítélőtábla 3.Kf.700.208/2025/5. számú végzésében foglaltakról, egyben – a végzésben foglaltak alapján – meghatározta a bizonyítás irányát, azt, hogy a jogvita eldöntése körében mely tényeknek lesz relevanciája. Az nem jelenti a hatékony jogorvoslathoz való alkotmányos jog [Alaptörvény XXVIII. cikk (7) bekezdés] megsértését, és a felperes bizonyítási jogának korlátozását, ha a jogkérdés specifikumához igazodva a bíróság meghatározza, hogy mely bizonyítékoknak tulajdonít a perben jelentőséget és ehhez igazodva osztja ki a bizonyítási terhet. A Fővárosi Ítélőtábla a végzésének [32] pontjában rögzítette, hogy azt, hogy ki minősül hasonló álláshelyen foglalkoztatott kormánytisztviselőnek, és annak milyen összegű illetménye alapján kerül az ellenérték megfizetésre, elsősorban – de nem kizárólagosan – az alperesnek kell megállapítani és bizonyítani tekintettel arra, hogy az alperes van azon adatok birtokában, mely alapján a bizonyítás eredményesen elvégezhető. A felperes ezzel szemben nem volt elzárva attól, hogy ilyen személyt maga is megjelöljön (mint ahogyan azt meg is tette, az elsőfokú bíróság pedig ítéletében érdemben foglalkozott ezen megjelölt személlyel, annak elvetéséről számot is adott); ugyanakkor az általa megjelölt kormánytisztviselő (eltérő besorolási kategória miatt) nem volt figyelembe vehető, más személyt pedig nem jelölt meg. A MÁK megkeresését is a „hasonló álláshelyen foglalkoztatott kormánytisztviselő” fogalmának eltérő jogértelmezésére (azonos, vagy hasonló munkaköri feladatok) tekintettel kezdeményezte, mely jogértelmezés körében az ítélőtábla a korábbi eljárása során már állást foglalt. A másodfokú bíróság rámutat arra, hogy a MÁK megkeresése a felperesi jogértelmezés vonatkozásában nem is lehetett célravezető, mivel a MÁK is csak a Kit. szerinti besorolási adatokra tud adatszolgáltatást teljesíteni a tényleges munkakörrel, a munkakörrel járó konkrét feladatok vonatkozásában nem. A munkakörre, a munkakörhöz kapcsolódó, személyre szabott, ténylegesen végzendő feladatokra vonatkozó adatok kizárólag a munkáltatói jogkört gyakorló szerveknél vagy azok szervezeti egységeinél lelhetők fel. A felperes által felajánlott bizonyítás tehát egyrészről nem volt adekvát, másrészről a bizonyítási eljárást ezáltal olyan mértékben terjedelmessé és parttalanná tette volna, ami ellentétes a Kp. 2. § (2) bekezdésében megfogalmazott koncentrált és költségtakarékok eljárás elvével.

[22] A felperes sérelmezte, hogy a perben csatolt referenciaszemélyek személyes adatait is tartalmazó okiratokat nem ismerhette meg, csupán az okiratok anonimizált másolatát. Nem vitatottan a referenciaszemélyként megjelölt kormánytisztviselők beosztási okirata anonimizált formában mind a perben, mind pedig az azt megelőző KDB eljárásban csatolásra került, azt a felperes megismerhette. Az alperes ezáltal a Pp. 320. § (1) bekezdésében foglalt kötelezettségének eleget tett. A bíróságnak az anonimizált okiratok hitelt érdemlő voltának megállapítása körében kizárólag arról kellett meggyőződnie, hogy az anonimizált, valamint a kétséget kizáróan hitelt érdemlőnek minősülő nem anonimizált adatokat tartalmazó okiratok - az összevetésüket követően - a per eldöntése szempontjából lényeges részek tekintetében azonosnak tekinthetők-e. Ezt az eljárási cselekményt az elsőfokú bíróság elvégezte, arról a 2026. március 24. napján tartott tárgyalásról készült jegyzőkönyv tanúsága szerint részletesen számot adott. Mivel az összehasonlítást a 2019. márciusi adatok alapján kellett elvégezni, így kizárólag annak volt jelentősége, hogy abban az időpontban a kinevezésen szereplő aláírások érvényesnek voltak-e tekinthetők. A kinevezési okiratok maguk is 2019. március hónapra vonatkoztak. E tekintetben pedig nem volt jelentősége azon felperesi hivatkozásnak, hogy az aláírások érvényessége azóta esetlegesen megszűnt, az az okiratok érvényességét semmilyen formában nem befolyásolta. Annak sem volt jelentősége, hogy a bíróság nem vizsgálta, hogy a referenciaszemélyek a hároméves időszakban folyamatosan a felperesnél álltak-e jogviszonyban, mivel az ellenérték számítását egy időpontra (2019. március), és nem egy időintervallumra vonatkozó illetmény alapján kell elvégezni.

[23] Az ítélőtábla rámutat arra is, hogy a bíróság a Pp. 263. § (1) bekezdése alapján a perben felhasználhat minden olyan bizonyítási eszközt és bizonyítékot, amely a tényállás megállapítására alkalmas. A Pp. 269. § (1) bekezdése alapján – melyre a felperes maga is hivatkozik – az alperes által csatolt bizonyítási eszköz objektíve nem minősült jogsértőnek, éppen ellenkezőleg, a bíróság abban az esetben sértett volna eljárási szabályt [Pp. 269. § (1) bekezdés d) pont], amennyiben a személyes adatnak minősülő adatok megismerését olyan személy - így a felperes - részére is megismerhetővé tette volna, aki azok megismerésére egyebekben nem jogosult. A bíróság pedig a személyes adatok megismerésére és kezelésére – az eljárás céljához kötötten – jogosult volt [GDPR rendelet 6. cikk (1) bekezdés e) pont]. A kontradiktórius eljárás elvének sérelme sem volt megállapítható figyelemmel arra, hogy a bíróság döntését nem azon adatokra alapítottan hozta meg, melyek megismerésére a felperes nem volt jogosult, hanem kizárólag azon adatokra, melyeket a felperes maga is ismert.

[24] A felperesnek az elsőfokú bíróság által berekesztett és határozathirdetésre halasztott tárgyalásnak a jogsértő bizonyítási eszközre való hivatkozás miatti ismételt megnyitási kötelezettségére és eljárási szabályszegésére való hivatkozása sem volt megalapozott. Az elsőfokú bíróság a 2026. március 24. napján tartott tárgyalás végével a tárgyalást berekesztette. A jegyzőkönyv tartalmazza azt is, hogy a tanács elnöke a tárgyalás berekesztésére a feleket azt megelőzően a Kp. 76. § (1) bekezdésének megfelelően figyelmeztette, majd a határozat kihirdetését 2026. április 22. napjára halasztotta. Ezt - azaz a tárgyalás berekesztését - követően nyújtott be a felperes olyan tartalmú beadványokat, melyekben a Pp. 269. § (1) bekezdés d) pontjára és (4) bekezdésére hivatkozással a bizonyítási eszközök jogsértő voltát sérelmezte, és kérte a tárgyalás ismételt megnyitását. A másodfokú bíróság hangsúlyozza, hogy a berekesztett tárgyalásnak a Kp. 76. § (2) bekezdése alapján a határozat hirdetés előtti újbóli megnyitása – a tanács tagjainak személyében bekövetkezett változás esetét kivéve - nem kógens jellegű kötelezettség. A bíróság mérlegelésére van bízva, hogy a tárgyalás újbóli megnyitását valamely oknál fogva szükségesnek találja-e vagy sem. Jelen esetben az elsőfokú bíróság a bizonyítékok értékelését már elvégezte, azokat nem találta jogsértőnek. A felperes a beadványaiban ezzel kapcsolatos új bizonyítékot nem szolgáltatott, csupán eltérő jogi álláspontját közölte, mely a tárgyalás ismételt megnyitására nem szolgálhatott alapul. Az elsőfokú bíróság a fentiek alapján nem követett el eljárási jogszabálysértést azáltal, hogy a felperes beadványaiban állított jogszabálysértések ellenére a tárgyalás ismételt megnyitása felől nem intézkedett egyrészről azon okból kifolyólag, hogy ilyen eljárásjogi kötelezettsége nem volt, másrészről pedig, amennyiben a bizonyítási eszközt a felperes jogsértőnek találta, úgy azt a fellebbezésében kifogásolhatta, mint ahogy azt a fellebbezésében meg is tette.

[25] Ugyanakkor a másodfokú bíróság e körben hangsúlyozza, hogy a csatolt kinevezési okiratok, mint bizonyítási eszközök hitelt érdemlő voltával kapcsolatban az elsőfokú bíróság által megállapítottakkal (elsőfokú ítélet [74]-[76] pontja) teljes mértékben egyetértett, az ott megjelölt indokokat ezért megismételni nem kívánja. Mindezek eredményeként a másodfokú bíróság a felperes által állított, az ügy érdemére kiható eljárási jogszabálysértést nem azonosított.

[26] Az ügy érdeme tekintetében az elsőfokú bíróságnak – a Fővárosi Ítélőtábla korábbi döntésében adott iránymutatásnak megfelelően - abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy a Kit. 117. § (7) bekezdésének alkalmazása szempontjából ki tekinthető „hasonló álláshelyen foglalkoztatott kormánytisztviselőnek” (referenciaszemélynek), és ezen referenciaszemély mely időpontban meglévő illetménye alapján kell a fizetett ellenértéket megállapítani.

[27] A referenciaszemély kapcsán a felek között a jogvita alapját az képezte, hogy míg a felperes az „álláshely” fogalmát a ténylegesen ellátott feladatkörrel (munkakörrel), az ehhez kapcsolódó felelősségi szinttel azonosította, addig az alperes a fogalomnak a Kit. besorolási rendszeréhez igazodó, kizárólag az azonos besorolási szinthez és beosztáshoz igazított értelmezést kölcsönzött. A Kit. VIII. fejezete - ugyanezen elnevezéssel - rendelkezik a kormányzati igazgatási szerveknél meglévő álláshelyek szabályozásáról. Eszerint az álláshelyet besorolás szerint kell kategorizálni (57. §), azaz az álláshely meghatározásánál az elsődleges szempont a besorolási kategória meghatározása. Ezen besorolási kategórián belül határozhatja meg a kormányzati szerv az álláshely betöltésének feltételeit (58. §). Az illetménytábla (Kit. 1. melléklet) is a besorolási fokozathoz igazodik, azaz az illetmény meghatározásánál a besorolástól eltekinteni nem lehet. Ezáltal az álláshely, a besorolás és az illetmény egymással összefüggő, koherens rendszert képező fogalmak. Helytállóan utalt az elsőfokú bíróság a 88/2019. Korm. rendelet 20. §-ára, mely a szükséges szakmai és képesítési feltételeket szintén az álláshely betöltéséhez kapcsolja. Azaz - szemben a munkajogi szabályozással - a kormánytisztviselő a kormányzati jogviszony létesítésekor elsősorban álláshelyet és nem munkakört tölt be, és amennyiben az álláshely betöltésére a jogszabályi és a munkáltatói jogkör gyakorlója által előírt feltételeket teljesíti, ezt követően kerülhet sor annak meghatározására, hogy a kormányzati szervhez, annak szervezeti egységéhez igazodóan ténylegesen milyen feladatokat kell ellátnia (munkaköri leírás). A munkakör ezáltal az álláshelyen belül egy szűkebb kategóriát képez, mely a kormánytisztviselő személyéhez rendelt, általa ténylegesen ellátandó feladatokat határozza meg. Ugyanakkor a Kit. 117. § (7) bekezdése nem a munkakör, hanem kizárólag az álláshely hasonlóságát kívánja meg, amely viszont egyértelműen besorolási kategória.

[28] Az „álláshely” fenti fogalommeghatározásából kiindulva azon kérdésnél, hogy ki tekinthető „hasonló álláshelyen” foglalkoztatott személynek, a besorolási adatoktól eltekinteni nem lehetett. Ezen okból kifolyólag nem lehetett referenciaszemélyként figyelembe venni a felperes által megjelölt 4-es besorolású álláshelyen foglalkoztatott szakmai főtanácsadót, mivel a felperes 2-es besorolású, vezető-kormánytanácsos [Kit. 57. § (1) bekezdés a) pont ab) alpont] álláshelyen került foglalkoztatásra, azaz az álláshelyek hasonlónak sem voltak tekinthetők. Ezzel szemben az alperes ugyanazon munkáltatói jogkört gyakorló irányítása alatt lévő szervezeti egységeknél (főosztály1, Titkárság, főosztály2, főosztály3, főosztály4) azonos besorolási kategóriába (vezető-kormánytanácsos) tartozó kormánytisztviselőket jelölt meg referenciaszemélyekként, mely személyeket az elsőfokú bíróság a Kit. 117. § (7) bekezdésének sérelme nélkül jogszerűen fogadott el olyanoknak, akiknek az illetménye a fizetett ellenérték meghatározására alkalmas.

[29] A perben vitás volt az is, hogy mely időpontban meglévő referencia-illetményadatokkal kell az ellenérték összeg kiszámítani. A felperes azt a jogviszonya megszüntetésének jogellenességét megállapító bírósági döntéshez (2022. március) kötötte, míg az alperes a jogviszony megszüntetésének időpontjához (2019. március). A Kit. 117. § (7) bekezdésének rendelkezése szerint a fizetett ellenértékre a kormánytisztviselő akkor jogosult, ha megállapításra kerül, hogy a jogviszonya jogellenesen került megszüntetésre. Ugyanezen szakasz (6) bekezdése értelmében amennyiben a kormánytisztviselő kormányzati szolgálati jogviszonya a 107. § (2) bekezdés a) pontjában foglaltak szerint kerül megszüntetésre, a jogviszony megszűnésétől számított három évig kormányzati szolgálati jogviszonyt nem létesíthet. Mivel a fizetett ellenérték a kormányzati szolgálati jogviszony megszűnését követő 3 éves foglalkoztatási korlátozás kompenzációja, melyre azonban a kormánytisztviselő csak abban az esetben szerezhet jogosultságot, ha a jogviszonya megszüntetésének jogellenessége utóbb megállapításra került, az anyagi jog és annak érvényesíthetősége szükségszerűen elválik egymástól. Az újraalkalmazási korlátozás egyértelműen a jogviszony megszüntetéséhez és annak időpontjához kötődik. Ezen időponttól számított 3 éves időtartamig áll fenn, és a fizetett ellenértéknek is ezt a 3 éves korlátozást kell kompenzálnia. Az a körülmény, hogy a fizetett ellenértékre az igényjogosultság csak később, a jogviszony megszüntetés jogellenességét megállapító bírósági döntés jogerőre emelkedését követően nyílik meg, nem befolyásolja azt a tényt, hogy arra a kormánytisztviselő – a jogintézmény rendeltetéséből adódóan – a jogviszonya megszüntetése, és azzal együtt életbe lépő újraalkalmazási korlátozás miatt válik jogosulttá. Az újraalkalmazási korlátozás pedig a felperes jogviszonya megszűntetésével 2019. március 18. napjával lépett életbe, ezáltal a fizetett ellenértékre, mint kompenzációra is ezzel a nappal lett jogosult, az alperes fizetési kötelezettsége pedig ezen nap vonatkozásában keletkezett annak ellenére, hogy annak feltételei csak később kerülnek megállapításra. A felek között 2022. márciusában már nem állt fenn jogviszony, a 3 éves újraalkalmazási korlátozás időtartama is letelt, így olyan körülmény (jogviszony) nem volt azonosítható, mely ezen időponthoz igazítottan az alperes ellenérték fizetési kötelezettségét alátámaszthatta volna. Az elsőfokú bíróság ezáltal helytállóan helyezkedett arra a jogi álláspontra, hogy a fizetett ellenérték számításánál a 2019. márciusi illetményadatok az irányadóak.

[30] Nem volt megalapozott a fellebbezésében hivatkozott azon sérelem sem, hogy a „hasonló álláshelyen foglalkoztatottak” fogalmi meghatározása körében a Fővárosi Ítélőtábla 3.Kf.700.316/2023. és 3.Kf.700.208/2025. lajstromszámú ügyeiben keletkezett döntései eltérő jogértelmezésen alapulnak. A Fővárosi Ítélőtábla a 3.Kf.700.208/2025/5. számú végzésében a „hasonló álláshely” fogalmi értelmezésével kapcsolatban egyértelmű jogértelmezést adott. Ezzel szemben a 3.Kf.700.316/2023/4. számú végzésében eljárásjogi kérdést (fizetett ellenérték iránti igény érvényesíthetősége) bírált el, abban a Kit. 117. § (7) bekezdésének anyagi jogi értelmezését nem végezte el. Az új eljárásra adott utasításában is csupán azt rögzíti, hogy a fizetett ellenérték kapcsán a jogértelmezést (szabályozás célját, jogi természetét, rendszertani elhelyezkedését, esetleges munkajogi analógiáját stb.) az elsőfokú bíróságnak el kell végeznie, és a felperesi igényt ennek megfelelően kell elbírálnia. Ez azonban semmilyen ellentétben nem állt a később meghozott, 3.Kf.700.208/2025/5. számú végzésében kifejtett anyagi jogi jogértelmezéssel, melyre az adott alapot, hogy az elsőfokú bíróság által elvégzett anyagi jogi jogértelmezés nem volt helytálló.

[31] A felperes sérelmezte, hogy a beszámítással kapcsolatos elismerő nyilatkozatának megváltoztatása miatt az elsőfokú bíróság ítéletének rendelkező része az alperesi fizetési kötelezettségének összegét meghatározó rendelkezése nem helytálló. A felperes az alperes által előterjesztett beszámítás iránti kérelemben megjelölt tételes követeléseit, azok összegét a 2026. február 17. napján tartott tárgyaláson elismerte, a tárgyalás berekesztéséig azzal ellentétes nyilatkozatot nem tett. A tárgyalás berekesztése után 24. sorszámon terjesztett elő olyan beadványt, amelyben az alperes beszámítás iránti kérelmének egyes elemeit – különböző okok miatt - már vitatta. A másodfokú bíróság rámutat arra, hogy a felek nyilatkozataikat, indítványaikat kizárólag a tárgyalás során, annak berekesztéséig tehetik meg. A bíróság a tárgyalás berekesztéséig rendelkezésére álló bizonyítékok, jognyilatkozatok alapján hozza meg a döntését. Ezért is írja elő a Kp. 76. § (1) bekezdése, hogy ha a per a határozathozatalra megérett, a bíróság figyelmezteti a feleket, hogy összefoglaló nyilatkozataik megtételét követően a tárgyalást berekeszti. Azaz a tárgyalás berekesztése az ügy lezárását jelenti, ennek bejelentésével tudatja a bíró, hogy ítéleti meggyőződése kialakult, és a feleknek további észrevételre nincs lehetősége, a berekesztést az érdemi döntéshozatal követi. Mivel a felperes a tárgyalás berekesztéséig az elismerő nyilatkozatában az alperes beszámítás iránti kérelmét elismerte, az elsőfokú bíróság jogszerűen járt el akkor, amikor ezen összeget a felperesi követelésbe beszámította.

[32] A perköltség megállapítása tekintetében sem találta az ítélőtábla az elsőfokú bíróság döntését jogszabálysértőnek. Tényszerűen megállapítható, hogy a felperes a 2026. március 24. napján tartott tárgyaláson a 88.609.248 forint összegű elsődleges kereseti követelését leszállította és azt kizárólag a másodlagosan megjelölt 54.000.000 forint összegben tartotta fenn. Az elsőfokú bíróság azonban a pervesztesség-pernyertesség arányát a felperes eredeti, 88.609.248 forint összegű követelése alapján határozta meg. Az elsőfokú bíróság döntése ugyan hivatkozásként nem tartalmazza, azonban a Pp. 83. § (4) bekezdése kifejezetten úgy rendelkezik, hogy ha a fél az érdemi tárgyalási szakban az önállóan elbírálható követelése összegét leszállította, a leszállított rész tekintetében pervesztesnek kell tekinteni. A felperes tehát a követelése leszállítása ellenére az eredetileg megjelölt követelése összegének arányában minősült pernyertesnek és pervesztesnek. A Pp. 83. § (4) bekezdésében megjelölt kivételes körülmények (az alperes utóbb teljesített vagy a felperes önhibáján kívüli okból nem határozhatta meg a követelése mértékét) pedig nem álltak fenn. A felperes az általa beszerzett KSH adatok és a Kit. 117. § (7) bekezdésének az általa helytállónak tartott jogértelmezése alapján határozta meg a kereseti követelésének az összegét. A perben nem is hivatkozott arra, hogy az általa ily módon meghatározott kereseti követelésének az összegét azért nem tudta pontosan meghatározni, mert abban önhibáján kívül akadályoztatva volt. A MÁK megkeresése iránti indítvány elutasítása az elsődleges kereseti követelése összegszerű meghatározásához nem volt köthető, ugyanis a felperes konkrét, általa beszerzett adatok alapján határozta meg az elsődleges kereseti követelését, abban semmilyen téren akadályoztatva nem volt. Mindezekre tekintettel a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság döntését érdemben is helytállónak találta.

[33] A fent kifejtettekre tekintettel a Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Kp. 109.§ (1) bekezdése értelmében helybenhagyta.

[34] Az alperes a másodfokú eljárásban költségigényt előterjesztett, azonban annak összegét szabályosan nem számította fel, így arról a másodfokú bíróság nem rendelkezett. A Pp. 81. § (1) bekezdése alapján a fél a perköltsége megtérítését annak felszámításával kérheti. Az alperes a felszámítás jogalapjaként a bírósági eljárásban megállapítható ügyvédi költségekről szóló 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet (a továbbiakban: régi IM rendelet) 4. § (1) bekezdés a) pontját és 3. § (5) bekezdését jelölte meg. Az ítélőtábla hangsúlyozza, hogy egyrészről a régi IM rendelet 2025. február 8. napjától nem hatályos, így a fellebbezési eljárásban a költségigényt már a bírósági eljárásban megállapítható ügyvédi és kamarai jogtanácsosi költségről szóló 17/2024. (XII. 9.) IM rendelet (a továbbiakban: IM rendelet) alapján kellett volna érvényesíteni, ennek ellenére az igény beazonosítását – megfelelő megjelölés esetén – el lehetett volna végezni. Ugyanakkor a költségigény alapjaként a régi IM rendeletben megjelölt jogszabályhelyek alapján nem volt beazonosítható, hogy az alperes a költségigényét munkaórák felszámításával, vagy a pertárgyérték alapján kéri. Ennek hiányában pedig a költség összegét megállapítani és arról rendelkezni nem lehetett.

[35] A felperes munkavállalói költségkedvezményben részesült, ezért személyes illetékmentessége folytán a másodfokú eljárásban felmerült, a Pp. 512. § (2) bekezdése alapján a fellebbezési eljárásban megállapított pertárgyérték (54.000.000-11.544.070 = 42.455.930 forint) alapján az illetékről szóló 1990. évi XCIII. törvény 46. § (1) bekezdése folytán számított 2.500.000 forint fellebbezési illetéket az állam viseli.

[36] Az ítélet elleni fellebbezés lehetőségét a Kp. 99. § (1) bekezdése zárja ki.

Záró rész

Budapest, 2026. szeptember 22. dr. Németh Andrea s.k. dr. Szeles Balázs György s.k. dr. Kinyó Krisztina s.k. a tanács elnöke előadó bíró bíró

Перевод на русский: GigaChat-2, 03.11.2026. Машинный перевод, вычитывается редакцией.